Ismét abban a hatalmas megtiszteltetésben volt részem, hogy Soós János szabadkai vőfély kolléga meghívott, a vőfélytalálkozóval egybekötött vőfélybálra. A meghívást ezen keresztül is még egyszer megköszönöm neki. Ez volt a sorban a XIV. találkozó, több, mint húsz vőfély részvételével.
A múlt évhez hasonlóan, most is előző este érkeztem Szabadkára a vendéglátó vőfély barátomhoz, aki szívélyesen fogadott, nemcsak engem, hanem más magyarországi vőfély kollégát is, akikkel egy közös eszmecserét folytattunk a lakodalmas szokások változásáról.
A beszélgetés során felvázolta vendéglátónk, hogy idén egy igazi bácskai lakodalmast fogunk bemutatni. Lassan ott is feledésbe merülő, de a közelmúltig még élő hagyomány volt, hogy a lányos háznál, és a fiús háznál is külön-külön ünnepelt a násznép. Ennek bemutatására, pedig alkalmas a Népkör két terme. Így mindkét teremnek volt egy-egy zenekara is, mint ahogy az a valóságban lenni szokott. Így a bálozó közönség hallhatott elsősorban a bácskai vőfélyektől, csokor kikérő-, bokréta kikérő verseket, amelyek még a helyi vőfélyek emlékezetében élnek.
Mi magyarországi vőfélyek, pedig a kikérések megtartásába kapcsolódtunk be. Mivel az anyaországban, az említett szokások már régen kikoptak a köztudatból, ezért volt számomra is érdekes, hogy vannak még a régi lakodalmas kultúrát figyelemmel kísérő vőfélyek is.
Itthon teljesen elamerikanizálódott a lakodalom lebonyolítása, ennek okán, nemhogy a bokréta kikérésre nem volt példa a praxisomban, hanem lassan már kikérés sem kell a fiataloknak. Pedig az új élet kezdéséhez nyújtott szülői segítséget illene megköszönni - véleményem szerint, eme verses formában is -.
Az elmúlt években általam levezényelt lakodalmak során, már ha kikérést kérnek a fiatalok, az nagy szó, ezért örülök annak, hogy ott Bácskában ez még élő eleven népszokás. Ezért is volt jó ott lenni. Ebben az évben a lány kikérő verset én szavaltam. Ezt a verset vagy tíz éve nem mondtam már el élő lakodalomban, pedig egy szép hangzatos vers. A verset egyébként egy régi székely verseskötetben találtam annak idején. A vers korát száz évesre becsülöm, a szófordulatai alapján.
Nagyon jó volt ismét találkozni a helyi vőfélyekkel többek között: Januskó Lacival, Koncz Jóskával, Fenyvesi Jóskával, Gyémánt Jánossal, Széll Tibivel is, akikkel még bensőségesebb viszonyba kerültünk. Jó volt látni, van újabb generáció, akiket az idősebbek tanítanak a vőfély "szakma" rejtelmeire, többek között János unokája Bálint, Gyémánt Jani fia Domink, akik átveszik a staféta botot az elődeiktől idővel, és életben tartják a bácskai lakodalmas hagyományt. Találkoztam lányokkal is, akik szintén művelik eme mesterséget. Nálunk ugyan ez kevésbé divat, de ott bizony akad egynéhány cserfes lány és menyecske, akik bizony kezükbe veszik a vőfélybotot.
Maga nemében egyedülálló gondolat, Soós János vőfély barátom kezdeményezése, hogy évről-évre felelevenítse a bácskai lakodalmas szokásokat, és ez által közösség összetartozásába vetett hitet erősítse. Szép gesztus és hatalmas tett. Az hogy Szabadkán még sokáig beszélgessenek magyarul az emberek, ahhoz fontos, hogy a magyar kultúra éljen, és a gyerekek továbbra is tanulják a magyar nyelvet. Hogy erősítsük a gyerekekben a magyar nyelv szeretetét, idén vittem magammal egy nagy adag magyar nyelvű mesekönyvet a Népkör számára. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a gyerekek, ne csak a beszélt köznyelvet ismerjék, hanem az irodalmi nyelvet is használják, ez által pedig a szóbeli és az írásbeli kifejező képességük magyarul is fejlődjön.
Visszanézve a helyi tévé által leadott híradót, amelyben egyik magyarországi kollégám felesége nyilatkozott, hogy a bácskai magyarok tanúbizonyságot tettek az összetartásból. Igen osztom a véleményét jómagam is, hiszem egy összetartozó közönség az alapja a nyelv megmaradásának, a közös kultúra ápolásának. Idén száz éve annak, hogy meghúzták a határokat, és anno félmillió magyar kívül rekedt a határon, ma az ott élők száma kétszázezerre tehető. És egyre kevesebb a gyerek, akik magyar iskolába járnak. Ezek a szomorú tények, de az ott élők nem így gondolnak erre. Ha tehetik, összegyűlnek hasonló rendezvényeken, falunapokon, ahol magyar hagyományokat ápolják, és ezzel életben tartják a magyar szubkultúrát. Továbbá esélyt adnak az összetartozás jövőjébe vetett hitnek. Ez a hit hála istennek erős bennük és magával ragadó. Azt kívánom nekik, hogy így is maradjon, és mindig legyenek "Soós Jánosok", akik ezért kézzel foghatóan tesznek is.
Nagyon jól éreztem magamat, teljesen feltöltődve tértem haza Magyarországra. Köszönöm, hogy részese lehettem a mulatságnak. Külön köszönet, a Népkör igazgatójának, Bélának és kedves feleségének, Hajninak, hogy János barátunk kezdeményezésének teret adva színvonalas rendezvényt bonyolítottak le. És minden vőfély kollégámnak is köszönet jár, akik megjelentek a rendezvényen. A vendéglátónk meghívásának eleget téve, verseikkel emelték az est színvonalát, akár Soprontól - Mezőkovácsházáig vagy Kaposvártól - Szentesig, adott esetben több száz kilométert megtéve. Ahogy Barbi Zsolt vőfélybarátom írta ki a Facebookra: "A hagyományőrzésben nincsenek határok!", én csak annyit tennék hozzá, ne is legyenek!.
Jómagam Budapestről érkeztem, és nem bántam meg, hogy ott voltam. Jani barátom, remélem még sokáig meg tudod szervezni, eme jeles rendezvényt, mert tőletek lehet ott igazi magyarságtudatot megtanulni!. Soós János, a magyarok istene óvjon sokáig téged!
Laták János, alias Jani vőfély így látta a XIV. Vőfélytalálkozót és vőfélybált 20020. január 25.-én Szabadkán.
